Amikor Luc Besson 1988-as filmjét – A nagy kékség – láttam valamikor nagyon régen, nem értettem, hogy mi vonzhatja az embereket ennyire a vízhez. Nem értettem, hogy hogyan lehet ilyen szinten feltenni az ember életét egy olyan dologra, mint a víz, a nagy víz. Hogyan lehet inkább azt választani, mint az embereket, vagy mint bármi anyagi jóléttel kapcsolatos dolgot.

Telt-múlt az idő és rájöttem, hogy szükségem van a nagy víz látványára, arra az érzésre, ami akkor fog el, ha víz mellett vagyok. Nem szükséges, hogy hosszú idő legyen, néha egy óra is elegendő. Sokáig azonban ez nem tudatosult bennem. Aztán egyszer amikor az önismeret arra a fokára jutottam, hogy tudatosan kerestem azokat a dolgokat, amik feltöltenek, energizálnak, amik kikapcsolnak, akkor jöttem rá, hogy a nagy víz látványa, közelsége az, ami valamiért jó hatással van rám. Gondolkodtam ezen sokat és a lehetséges magyarázat az, hogy a mai rohanó világban a víz az, ami stabilitást, állandóságot jelent számomra. Azt sugalmazza, hogy milyen picike dolog vagyok a nagyvilágban, milyen picikék a problémáim a nagyvilághoz képest. Sok minden történhet, amit felnagyítok, aminek túl nagy jelentőséget tulajdonítok, azonban ezek többsége valójában megoldható, kezelhető. De ahhoz, hogy ezeket kívülről tudjam, objektívan szemlélni, ahhoz kell egy olyan közeg, környezet, ahol a helyén tudom ezeket kezelni. Nekem ebben segít a nagy víz látványa, a víz közelsége. Most már tudatosan használom ezt az eszközt, amikor szükségem van rá.

Úgy gondolom legtöbbünknek van ilyen eszköze, még ha nem is tudatosan használjuk. Ha pedig nincs, javaslom, hogy gondolkodjunk el ezen és találjuk meg, mert szüksége esetén jó dolog lehet, ha van ilyen eszköz a repertoárunkban.